Judit kérdezi Emesét

Tovább folytatódik interjúsorozatunk. Ezúttal Móréh Judit beszélgetett Szenci-Kovács Emesével irodalomról, színházról, és arról, milyen jól megfér egymás mellett a bölcsészet és az informatika.

Szívből ajánljuk mindenkinek.

 

Volt-e olyan személy az életedben, aki meghatározó volt az irodalomhoz való kötődésedben?

A szüleim annyiban, hogy kiskoromban mondogatták, hogy kapcsoljam ki a tv-t, és inkább üljek le olvasni. Én ezt az elején nagyon utáltam, kényszernek éreztem az egészet. Aztán fordult a kocka, és emlékszem, milyen boldogsággal mentem oda hozzájuk, hogy „Nézzétek, befejeztem ezt a könyvet!". Háromszor olvastam el a Pál utcai fiúkat, A két Lottit, meg a pöttyös könyveket is imádtam. Általános iskolában egy nagyon aranyos magyartanárom volt, sokan nem szerették, de én megláttam benne valamit, és küzdöttem érte, hogy szeressék őt, és tiszteljék. Vele önképzőkörben is együtt dolgoztunk, színdarabokat írtunk, aztán előadtuk. Jó, hogy volt köztünk személyesebb kapcsolat, kötődés a tanórán kívül.

Egyetemen sok filozófiai, irodalomtudományos szöveget kell olvasni, ezért nehezebb időt szakítani más művek olvasására, de igénylem a szépirodalmat mellette.

Elkezdtél dolgozni egy irodalmi kávéházban. Hogy érzed, melyik segíti inkább a másikat: az itteni estek, vagy a kávéházi estek?

Ez az irodalmi kávéház már három vagy négy alkalmat ért meg. Sokban különbözik a mienktől, mert ott mindig van két meghívott vendég, akikkel egy újságíró beszélget. Én ennek egyrészt a szervezési részében veszek részt, plakátokat készítünk és terjesztjük mindenféle oktatási intézményekben az adott kerületben, másrészt, hogy segítjük a moderátort, kérdéseket írunk, amit majd föltehet a vendégeknek. A mi gyülekezeti estjeinken sokkal több tapasztalatot gyűjtöttem már, meg sokkal jobban szeretem őket. A kávéháziak annyira nem szólnak az irodalomról, inkább csak irodalomban jártas embereket hívnak meg, akiket az élet dolgairól kérdeznek. Minket azért hívtak oda munkatársnak, hogy ezen változtassunk, és valahogy megpróbáljuk becsempészni ezekbe a beszélgetésekbe az irodalmat. A mi itteni estjeinkből, ahogy mi nyúlunk az irodalomhoz, azt át lehetne vinni valamennyire azokba. Abból ide mit tudnék profitálni? Azt érzem, hogy bár ott számomra ismeretlen emberek vesznek részt az esteken, fontos, hogy amikor belépnek, köszöntjük őket, betesszük a ruhatárba a kabátokat, és máris kialakul valamiféle kapcsolat. Talán itt Újpesten is ezen kellene változtatni, mert amikor a hallgatóság megérkezik, mi sose vagyunk jelen igazán. Mindkét helyen célunk megszólítani az embereket, az újonnan érkező vendégekkel elbeszélgetni, honnan érkeztek, hogy tetszett nekik az alkalom, mindenképpen fontos, hogy kapjunk visszajelzéseket, kritikát. Kíváncsiak vagyunk, hogy mit szeretnének hallgatni az emberek, és például itt a gyülekezetben tervezünk egy olyan estet, amikor a hallgatóság kedvenc versei lesznek, és talán abból az is kiderül majd, hogy az eddigiektől mennyiben különbözik. Ha itt is létrejön majd, hogy meghívunk előadókat, ismertebb embereket, akár költőket, írókat, akkor majd lehet profitálni.

Megfigyeltem, hogy te mindig hívsz valaki új embert a közönségbe, aki el is jön. Nekem sosem sikerült még idecsalni senkit. Mi a titkod, hogy csinálod?

Aranyos megfigyelés. Hát, a személyem vonzza őket... (Nevetve-mosolyogva mondja)

Szerintem az nagyon fontos, hogy amikor mesélünk külsős embereknek erről az estről, lássák rajtunk az igyekezetet, azt, hogy nekünk ebben sok örömünk van. Szerintem a kíváncsiság hajtja őket, hogy mi ez a megmozdulás, ahol ennyi fiatal van, aki felolvas, és mit lehet itt meghallgatni. Másrészt pedig abszolút látom rajtuk, hogy itt békét találnak. Szükségük van erre a két órára. Nyilván, ha még egyszer sem voltak itt, nem tudhatják, hogy ezek csendes alkalmak, és ez egy feltöltekezési lehetőség. Másrészt pedig, nagyon sok ismerős tudja, h csak itt tud velem találkozni, és talán azért is jönnek el, hogy akkor a szünetben, meg az est után beszélgessünk. Ez egy alkalom a találkozásra volt osztálytársakkal, csoporttársakkal. De tényleg éreztetni kell velük, hogy ez nekünk fontos, mi ezzel sokat foglalkozunk. Szóval valahogy kedvet kell csinálni ahhoz, hogy eljöjjenek.

Mi a véleményed a megzenésített versekről és hangoskönyvekről?

Rendkívül fontosnak találom, hogy két ilyen művészeti irányzat találkozhasson, és szerintem nagyon jó dolgok is születhetnek belőle. Például ott van Ágnes Vanilla, nagyon megosztja a hallgatóságot. Van egy József Attila verseket tartalmazó albuma. Szerintem ezeknek az albumoknak elsősorban az a célja, hogy minél több emberhez eljusson az irodalom, akár popzenei feldolgozásokban is. Nem szabad szűk látókörűnek lenni, miért ne lehetne József Attila verseket popzenésíteni. Mégiscsak játsszák a rádiók, meghallgatják emberek, akik egyébként soha nem nyitottak ki József Attila köteteket. Ez is egy módja az irodalom terjedésének. A Hangzó Helikon sorozatot én nagyon jó kezdeményezésnek tartom, és általában nagyon jól válogatják össze a párokat, hogy melyik költőhöz milyen stílusú, karakterű zenész illik. Például a Lackfi – Lovasi szerintem eddig a csúcs, nagyon jól sikerült.

Az a hangoskönyv, amit tőletek kaptunk nászajándékba, rettentő jó, nagyon megható, személyes ajándék volt. Versek esetében nagyon jó, hogyha egy képzett színész, vagy egy hozzáértő ember adja elő a verseket. Én regényt őszintén szólva még nem hallgattam, és nincs is nekem. Ezeket a hosszabb hangoskönyveket szerintem utazás közben, kocsiban jó hallgatni. Egy regény-, vagy akár novellahosszúságú hangosan felolvasott műre én nem tudok odafigyelni, az picit unalmas számomra, hogy csak ülök és hallgatom. Én ennél kicsit tevékenyebb ember vagyok, ha meg belekezdek valami másba, akkor rögtön elkalandozik a figyelmem. Viszont azok az emberek, akik napközben dolgoznak, és estére már fáradt a szemük, és nem tudnak olvasni, de vágynak irodalomra, azoknak nagyon jó. Főleg, ha olyan olvassa fel, akinek nagyon szeretjük a hangját.

Hogyan állsz más művészeti ágakkal?

Nagyon szeretem a zenét. Komolyzenét kizárólag laikus módon hallgatok, de mostanában egyre többet. Nem célirányosan, inkább rádióban. Házidolgozat-írás vagy főzés közben is rettentő jó hatással tud rám lenni. De ugyanígy a könnyűzene is abszolút meghatározó része a mindennapjaimnak. Az is sokat számít, hogy utazás közben tudom hallgatni, ez egyfajta pótcselekvés is.

Különlegesen szeretem a színházat kiskorom óta, és mindig egy kis ünnep, ha eljutok oda. Mikor kicsi voltam, már hetekkel előtte arra készültem, hogy színházba megyünk. Családi program volt karácsony táján, együtt elmentünk a Vígszínházban, vagy épp a Madáchba. Mostanában többet voltunk színházban Andrással, kitaláltuk, hogy igyekszünk havonta megnézni egy darabot. Szeretem a Magyar Színházat, a Katona József Színházat, de az Új Színházban is a vígjátékokat, Eperjes Károllyal.

A mai filmiparral az a baj, hogy rengeteg filmet kitermel, és legalább a harmada gyenge. Nehéz a szelektálás, illetve sok értékes külföldi film nem jut el Magyarországra, mert a multiplexek nem veszik meg, mert nem feltétlenül közönségfilmek. Egyetem elején volt egy időszak, amikor sok filmet néztem, és ezek nagyon meghatározóak arra a korszakra – jó pár film tett rám mély benyomást, a rosszak meg szerencsére törlődnek.

Milyen érzés Andrással együtt részt venni az irodalmi estek szervezésében?

Amikor elindult az irodalmi est, akkor mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Voltak olyan alkalmak, amikor Andrással együtt ültünk be könyvtárba verseket keresni. Nekem nagyon jó érzés látni, hogy ő − hogyha van ideje, meg tényleg alkalma nyílik rá −, milyen rajongással tud részt venni ezekben. Együtt olvasni ritkán szoktunk, inkább filmet nézünk, vagy színházba megyünk. Van, hogy én felolvasok neki részleteket, abból, amit az aktuális órára nekem el kell olvasnom. Olyan is sokszor van, hogy rádiót, tévét hallgatunk, és megjelenik egy irodalmi személyiség, vagy beszélnek egy műről, és látom rajta az érdeklődést, hogy ez most kicsoda, én ismerem-e, és mit gondolok róla. Én igyekszem őt beavatni, de nem is áll ellen, úgyhogy nem kell sokat küzdenem. Amikor még nem házasodtunk össze, akkor picit többet olvasott. Nekem nagyon meglepő volt, hogy velem ellentétben végigolvasta Ecotól A rózsa nevét, vagy Thomas Manntól a Varázshegyet, amik nehéz irodalmi alkotások, ha lehet így mondani.

És az ő szakmája?

Hát ő informatikus. Sokszor adódik úgy, hogy mesél valamiről a munkájával kapcsolatban, és magától abbahagyja, hogy ezt már inkább nem meséli, mert biztos untat. Pedig nem! Szerintem mindkettőnknek néha pont arra van szüksége, hogy a másik munkájáról halljon. Ezek a tudományok éppen ellentétei egymásnak, de egy fárasztó nap után az ember másról akar hallani, mint amivel egész nap foglalkozott. Engem az kapcsol ki, őt meg az, amit én mesélek. Sokkal jobban tudsz tisztelni egy szakmát, ha egy hozzád közel álló foglalkozik vele. Ő látja, hogy én ezt szeretem csinálni, hogy én ezt hivatásnak gondolom, és megért engem, miközben a legtöbb ember hatalmas kérdőjeleket tesz a bölcsészet után. Nem azzal a mérnöki hozzáállással viszonyul, hogy ezek csak szavak, vagy betűk, hanem ez is egy tudomány. Ez nekem rendkívül jól esik, sok erőt ad, hogy az, aki hozzám a legközelebb áll, elfogadja, amit én csinálok, és támogat benne.