Szülőföldem, anyanyelvem
2010. március 13.
Az ablakból kitekintés után, és a karácsonyi gyertyalángnál való megpihenést követően végre útra kelünk. Március van, eljött a tavasz, kitárult a világ. Szinte vérünk pezsdít, hogy lépjünk ki az előttünk kanyargó ösvényre. Arra az útra, melyet lassan ezerkétszáz éve tapos minden magyar: honfitársaink, hazafiak. Szülőföldünk hullámzik lágyan talpunk alatt, s anyanyelvünkön nevezzük nevén a látottakat...
De mégis mi az az erő, ami minket erre késztet? Mi köti szívünket a Földnek pont ezen darabkájához? Miért tartották – s tartják ma is – annyian olyan fontosnak, hogy életüket áldozzák érte?
A magyar nyelv csodálatosan gazdag képszerűsége ad támpontot e talány megértéséhez: az anyanyelv, a szülőföld, és a hazafi szavak elemeiben megbújva ott él annak az érzékeny, áldozatkész, gyermekét féltő, szerető, tápláló, nevelő, önzetlen, gondos, törődő, egyetlen, pótolhatatlan, gyermekeinek saját jegyeit adó személy képe, akit anyának hívunk.
Hallgassuk hát úgy ezeket a verseket és gondolatokat, hogy ráleljünk a bennünk élő haza képére.
Az ablakból
2009. október 10.
A művészi szépség, illetve a természeti szépség befogadása összefügg egymással. Ahogyan Wilde rámutatott, a művészet nem csupán megtanít minket arra, hogyan és mit értékeljünk a természetben. Ami szép, az a természetre mint olyanra emlékeztet bennünket – arra, ami az emberen és az ember által alkotott dolgokon túl van –, s ennélfogva serkenti és elmélyíti bennünk a minket körülvevő akár élettelen, akár lüktető valóság puszta kiterjedésének és teljességének érzetét.